A műtét, avagy aki mer, az nyer!

Hajnali 5:15… kijózanító óracsörgéssel köszöntött rám a műtét napja. Hát ez a nap is eljött, jöjjön, aminek jönnie kell! Gyors zuhany, sebes készülődés, utolsó simítások. Indulhatunk. Luca, a páciens koordinátorunk – műtéttel kapcsolatos, fontos tudnivalókat tartalmazó - e-mailjéből megtudhattam, hogy a műtét időpontja a korábban megbeszélt dátum napjának reggel 8:00 órája. Ennek megfelelően a tájékoztatása alapján körülbelül 7:30-kor volt szükséges „becsekkolni” a Magyar Plasztikai Sebészeti Központba, ahol a műtétre sor került.

Kedves Sorstársnőmmel, akivel a procedúra eddigi állomásain is kettecskén támogattuk át egymást, ezen a napon is együtt érkeztünk. A műtéti beosztás alapján én voltam az első, míg kedves Barátnőm engem követett. Érkezésünkkor a klinika barátságos, közvetlen és szimpatikus munkatársa, Luca fogadott minket, aki - mintha csak egy wellness hétvégére érkeztünk volna – invitált minket be kedvesen, és adta át az elolvasásra és aláírásra szánt dokumentációkat. Egy körülbelül 15-20 perces „akklimatizálódás” után kérte, hogy lassacskán hagyjam hátra az aggodalmaskodó és százszor annyira izgatott szeretteimet, illetve az akkor már nem túl meggyőző mosolyú Sorstársnőmet, és készülődjek a műtéti jelenésemre. Ekkor felkísért egy amolyan „műtét utáni lábadozós szobába”, ami egyébként nagyon barátságos volt. 

A páciensek szobája

Kezdetnek az altatóorvos tette tiszteletét nálam. Egy rövid „kérdezz-felelek játék” után figyelmembe ajánlotta az asztalon elhelyezett kis tablettát, amit sokat sejtetően melegen ajánlott bevenni. Afféle bátorító csodaszernek könyveltem el magamban. :)

Ezt követően érkezett meg hozzám a nap főszereplője, Vancsó Doktor Úr, aki gondosan elkezdte berajzolni a felsőtestemen a segédvonalakat. Mindeközben még egyszer átbeszéltük a forgatókönyvet, még egyszer elmondta a lehetséges kockázatokat, és végül még egyszer kérte a beleegyezésem – mindezek tudtában történő – szóbeli megerősítését. Nem volt más hátra, mint felvenni a „felkészülős” szoba és a műtő közti „kifutóra” szánt kis köpenyt. Indulás!

A műtő

A műtőbe érkezésem előtt még utolsó lépésként egy kedves úriember a fejemre helyezett egy csinos műtős sapkát is. Beléptem. Az altatóorvos és egy másik úriember vártak tárt karokkal. Kérték, hogy feküdjek fel a műtőasztalra. Barátságos csevegésbe kezdtünk, az izgalmi állapotom felől érdeklődtek. Mikor tisztázódott, hogy én már alig vártam ezt a napot és igazából (egyelőre) nem vagyok pánikhangulatban, hozzá is láttak a teendőikhez. Megkezdték az altatásomat, és ekkor közölték, hogy túl is vagyok a nehezén, hiszen körülbelül kettő perc és az igazak álmát fogom aludni. Néhány másodperc múlva el is kezdtem érezni a hatását, és mire ezt kimondtam, a következő másodpercben már aludhattam is, mindenesetre a válaszukra már nem emlékszem.

A következő snitt: ébredezés, miközben egy kedves úriember próbál beemelni az aznapi hajlékunkként szolgáló szobában elhelyezett ágyamba. Újabb snitt: meglátom kedves Barátnőmet, aki a saját ágyán egyelőre nem túl megkönnyebbült arccal végzi az általam körülbelül egy órával korábban elvégzett műveletsorozatot. Állítólag ekkor én nyugtatni kezdtem: „Nem fáj, ne félj! Nem fáj! Olyan jót aludtam..” Utólag jót nevettünk az egész szituáción, mert ezzel a próbálkozásommal szerinte mindent elértem, csak az ő megnyugtatását nem. Látott már jobb formában!

Mindenesetre én az újabb álomba szenderülésem előtt még gyorsan a takaró alá pillogtam, keresve azt, amiért ez az egész zajlik, és akkor az elégedettségtől megrészegülten újból álomba merültem.

A következő ébredés alkalmával kedves Barátnőmet hozták, aki mintha mi sem történt volna, rögtön lezavart „félkába” állapotában két telefont a szeretteinek. Tudom, hogy a telefonálása már akkor is nagyon viccesen hangzott. Somolygásomból felocsúdva próbáltam figyelni a fájdalomra, vártam, hogy mikor tör rám az érzés, amit előtte elképzelni sem mertem, fogalmam sem volt mire számítsak. De nem éreztem tűrhetetlen fájdalmat, sőt. Olyan érzés volt, mintha egy kiselefánt ülne a mellkasomon, de kifejezett fájdalomérzettel nálam nem járt. Nyilván köszönhettem ezt annak, hogy a tündéri és nagyon-nagyon türelmes Ápoló Nénink megfelelő időközönként hozta a megfelelő gyógyszereket, és annak, hogy a Doktor Úr tanácsát megfogadva nem választottam az eredeti méreteimhez képest túl nagy méretet. A sebészeti központban töltött nap, éjszaka és azt követő reggel bennem abszolút pozitív élményként maradt meg. Az Ápoló Nénink tényleg mindent elkövetett annak érdekében, hogy azt a napot megkönnyítse, türelem, barátságosság, segítőkészség vett minket körbe. Akkor és ott ez nagyon sokat számított, kellemes élményként maradt meg a műtét napja. Rendkívül hálás vagyok és ezúton is nagyon-nagyon köszönöm az Ápoló hölgy aznapi fáradozásait!

A műtét másnapján reggel körülbelül 9 óra körül ébresztett minket barátságos mosollyal: hamarosan jön a Doktor Úr és ellenőrzi az állapotunkat. A Doktor Úr megnézte „műveit”, és elégedetten konstatálta, hogy a körülményekhez képest minden a legnagyobb rendben van, így mehetünk is haza, miután eltávolította a csöveket (a műtétet követően a vágásoknál - a bent töltött egy napra - 1-1 csövet és hozzá tartozó 1-1 kis ballont hagyott a Doktor Úr esetleges ürülés okán). Számomra mindenestől ezek eltávolítása volt a legkellemetlenebb rész. Ez szintén nem fájdalommal járt, hanem inkább úgymond rosszul esett. Ezek sikeres kihúzását követően a Doktor Úr barátságosan elköszönt tőlünk és biztosított minket afelől, hogy telefonon bármilyen panasz, kérdés esetén bármikor elérjük.

Pár perc múlva érkezett a „felmentő sereg” a Szüleim személyében, akik segítettek összepakolni, majd elindulhattunk az otthonomba és folytathattam a lábadozást.