Kedves Olvasó, avagy
kedves potenciális Sorstársnő!
Egészen fiatalon
foglalkoztatni kezdett a gondolat. Talán tizenhárom, tizennégy éves lehetettem,
mikor a gimnáziumi testnevelésórák előtti, öltözőbeli felismeréseimet
realizáltam az osztálytársnők domborulatai kapcsán: már mindenki domborodik. Volt,
aki kevésbé és akadt, aki egész mutatós dekoltázsra „tett szert” már akkoriban.
Magamra néztem, de a dombocskák helyén még csak lankákat sem láttam. Mindenki
vadul elkezdte lekapkodni magáról az aznapi, természetesen kellő műgonddal
összeválogatott szerelését, és kezdett félmeztelenül, de leginkább fesztelenül
csivitelni a többi lánnyal, kihasználva az óraközi szünet adta lehetőségeket. De
én – aki alapjáraton egy nagydumás, önbizalommal teli, tipikus „társaság
középpontja” lány vagyok – a háttérben meghúzódva, minél kisebb feltűnést
keltve próbáltam mielőbb magamra cincálni a szettem. Talán ez volt az első
alkalom, amikor a méretbeli különbségeimmel szembesülnöm kellett, bár ekkor még
bíztam a „csodában”, hogy talán csak későn érő típus vagyok.
Teltek múltak az évek,
és beigazolódott a sejtésem: velem az élet e téren nem volt túl bőkezű. Ez a
mindennapjaimra, illetve a kapcsolataimra különösebben nem nyomta rá a
bélyegét. Soha egyetlen férfi sem tett megjegyzést a méreteimre, sőt inkább az
önbizalmamat próbálták erősíteni, ha esetleg felmerült, hogy nem vagyok
elégedett velük. Tulajdonképpen formás, szabályos melleim voltak, csak nagyon-nagyon
picik.
A döntés hátterében
tehát abszolút nem külső tényezők álltak. Ez rólam szólt, arról, hogy én nem
vagyok megelégedve a méreteimmel, én nem érzem tökéletesen jól magam a bőrömben
és én nézem irigykedve a többi, szerencsésebb méretekkel megáldott hölgy domborulatait.
Most, huszonhat éves koromra forrta ki magát a felismerés: mi a fenéért érezzem
én magam kevésbé jól a saját bőrömben, ha érezhetem magam tökéletesen is? Miért
érezzem kellemetlenül magam egy-egy strandolás, konditerembeli átöltözés
alkalmával, ha nem muszáj? Így hát elhatároztam azt, aminek a gondolatával
addig csak kacérkodtam: utánajárok a mellnagyobbítás lehetőségeinek.
 |
| Formás, szabályos melleim voltak, csak nagyon-nagyon picik |
Szerencsésnek mondhatom
magam abból a szempontból, hogy nem egyedül kellett végigcsinálnom az előttem
álló „procedúrát”. Egy hozzám nagyon közel álló hölgyismerősöm, barátnőm is
pont ugyanakkor jutott a fenti konklúzióra. Így hát belevágtunk, és
eldöntöttük, hogy - az addig csak a gondolatainkban létező - vágyainkat igenis
megvalósítjuk. A kedves Sorstársnőm talált rá az EstheticHungary Klinikára, és
egy gyors telefonos egyeztetést követően két hét múlva már jelenésünk is az
első konzultáción, dr. Vancsó Péter plasztikai sebész előtt. Terveink szerint
legalább három helyre el szerettünk volna menni konzultációra, meghallgatni
különböző véleményeket, javaslatokat. Azonban e tervünkről az idő
előrehaladtával letettünk, köszönhetően az EstheticHungary Klinikánál tett
rendkívül sikeres látogatásunknak, illetve annak, hogy az egyéb klinikáknál
rugalmatlanságba, konzultációs időponthiányba és végeláthatatlan várólistákba
ütköztünk. A gyorsaság, rugalmasság, szívélyesség és az érzés, hogy az egész
procedúra alatt a klinika és munkatársai egytől-egyig azt éreztették velem,
hogy „ők értem vannak”, erősítette bennem és Sorstársnőmben is azt, hogy jól
döntöttünk a klinikaválasztás során.
